1992-ben abban a szerencsében volt részem, hogy eljuthattam Indiába, és eltölthettem két hetet Bombay-ban. Ez egy 15 milliós nagyváros, ami kb. 66 km-es átmérőjű körben terül el.

Mélyen megdöbbentett és megrázott az ott látott elmondhatatlan szegénység látványa, és a tehetetlenség érzete: mit tudnék tenni a járdákon fekvő, bebugyolált – élő, vagy már halott? – emberi roncsok tömege, a koldusok hada érdekében? Akiknek, ha adtam néhány rúpiát, akkor akár egy órán keresztül is képesek voltak követni, ha nem adtam, akkor is követtek, de “csak” fél óráig. Egész idő alatt az járt a fejemben, hogy egyáltalán mi értelme van így az emberi életnek.

Emberi méltóság nélkül, elegendő élelem nélkül, és a teljes kilátástalanság lelket roncsoló tudatában! Miközben az egy darab bádoglemez tetővel rendelkező, már gazdagnak számító szegények közvetlen szomszédságában ott vannak az igazi gazdagok, akik aranyozott palotákban, minden létező földi javakban dúskálva élnek.

Manapság egyre gyakrabban jutnak eszembe a bombay-i “élményeim”. Itthon, Magyarországon! Szomorú, de évről-évre egyre több hasonlóságot látok a két világ között.

Éppen ezért tartom nagyon nagyra (!) a Krisnások – és minden más, nagy áldozatokat vállaló szervezet – segítőkész munkáját, amit a kilátástalan helyzetbe került, lelkileg és testileg megrokkant, éhező honfitársaink érdekében végeznek.